

amit nehezen lehet átadni olyanoknak, akik ezt csakhallomásból ismerik. Az élet mindig és mindenhol élni akar, legyen az dzsungel, középkori hercegi udvar, vagy éppen a szocializmus. Megtanuljuk a személyes túlélés módjait, kikristályosodnak az optimális életstratégiák a boldoguláshoz és magunk integritásának a megóvásához is. A szocializmus alatt az errefelé élők sokat tanultak, bár nem mindig szívesen. Amit tanulni érdemes volt, ami az élethez szükséges mosolyt mégis ránk varázsolta, azt olyan művészek teremtették, mint Hrabal, Örkény, Mrožek és társaik. Szeretetreméltó? Tanuljuk meg szeretni! Groteszk? Lássuk meg a világban! Elbukik? Emeljük fel magunkban! Jindřich Štreit és Benki Imre képei hasonló helyzetekre reagálnak. Mindketten ott látnak a legélesebben, ahol otthon vannak. Streit a saját falujában, Benkő pedig a magasbatörő házak között. Az ő objektívjeik előtt hétköznapi emberek vannak, hétköznapi harcokkal. Szeretettel, munkával, halállal, fenséggel, megcsalatással. Sem Streit, sem Benkő nem akar többet, mint megmutatni. Ilyenek vagyunk. Ecce homo.
Ahogy Hrabal hőse, Hanta titkokat rejt a papírbálák mélyére, úgy rejtik el ők is titkaikat az ezüstsók molekulái közé. Azt, amit megtanulni kellett, amit továbbadniuk belső parancs, a tényleg lényegest a változó díszlet elől. Belső tartást derűvel.
A tárlat április 18. és május 19. között látogatható.