Uglár Csaba legújabb
kiállításának anyaga a művész elmúlt két évének alkotói szakaszát, életművének
sajátosan hiperaktív és hiper-produktív szeletét tárja a közönség elé. Uglár Csaba visszatért a festészethez - a
festészettel, mint médiummal való kísérletezéshez - hiszen főként különböző
méretű, papíralapú, ritkább esetben olaj-vászon műveket hozott létre, melyekkel
egy új és különleges vizuális és festészeti nyelv megalapozásán és létrehozásán
fáradozott. Uglár képei sok szempontból meglepően újak, ugyanakkor persze nem
társtalanok és összefüggés nélküliek az életművön belül, hiszen egyértelműen
elmondható róluk például az, hogy néhány korábbi művének alkotói módszertanát
szintetizálta 2011-es és 2012-es képein.
Az Uglár által festett sorozat
egyik egyértelmű előzménye, inspirációs forrása, vázlata, vagy ha úgy tetszik,
egyfajta vizuális poolja a 2011-es Idegen tudatáram című álló-, és
mozgóképeket vegyítő projekció, mely a gépek öntudatra ébredésének gondolatával
játszik el. Még pontosabban úgy írható körbe, hogy Uglár egy képzőművészeti
automata létrehozását tűzte ki maga elé célul, ami gyakorlatilag emberi, még
inkább talán alkotói beavatkozás nélkül hoz létre képzőművészetet. A végtelen
variációs lehetőségekkel és automatikus kép-generálással kecsegtető, teljesen
önműködő „sejtautomaták”, fraktálok, valamint más matematikai, illetve
geometriai képletek alapján létrejövő képek olyan vizuális mintázatokkal
bírnak, olyan struktúrákat hoznak létre, melyeket általában a képzőművészet
képeivel szoktunk asszociálni. Ezen képek létrejöttéhez valóban nincs szükség
markáns, a számítógépen kívüli vizuális inputra, ám a gépesített projekció
mégis a művész testének és tudatának meghosszabbításaként funkcionált. Uglár
ebből a metodológiából kinövő „analóg” képei mégis kicsit más utat követnek. A
kompozíció- és konstrukció-vázak, amelyek alapvetően a számítógép monitorjáról
eredeztethetők (ezért is a számos a monitor arányaival rokon fekvő formátum)
egy inverz, vagyis az előbbivel ellentétes irányú és előjelű folyamat során az
alkotó, vagyis Uglár Csaba tudata, tudatállapotai és motorikus gesztusai által
kerülnek fel fizikai hordozóegységeikre. Ilyen formán képeihez sokkal több
személyesség is társul, mint néhol pixel-, és display-hibákkal rokonítható
képeihez, amik persze nagyrészt sejt-automatákból, vagyis valamiféle biológiai
szimulációkból származtak, míg mostani munkái minden értelemben hús-vérek.
Van ugyanakkor egy másik és
legalább a fentiekhez hasonló elhanyagolhatatlanul fontos összetevője is Uglár
új képeinek: ez pedig nem más, mint a betű-architektúra, vagy
tipográfia-konstrukció, mely egyértelműen korábbi Rejtett karakter című
művében vezetett be saját praxisába. A latin betűk tulajdonképpeni
kódrendszerét antropomorfizálja újra Uglár ezen a lightboxon, vagyis a
figurativitás és az absztrakció sajátos fúzióját hozza létre általuk. A fúziós kapcsolatok egy új szintre
kerülnek az azóta készült munkáin, és
szinte szub-atomi, vagy még inkább genetikai kódok szintjén is alig
visszafejthető módon keresztezi a sejtautomaták és fraktálok automatikus
képgenerálásának hevületét a sajátosan neo-konstruktivista, vagy még inkább
konkrét-költészeti betű-architektúrájával.
Talán a fenti sorok már
éreztették, hogy mennyire nem lehet technokrata receptet kínálni Uglár Csaba
képeinek dekódolásához. A művek valójában egy sajátosan extrém empátiát követelnek
ki maguknak a befogadóiktól. Ez a reláció tulajdonképpen az alkotó és műveinek
rendkívül perszonális viszonyából fakad, ami a kiállítás során a befogadóra is
projektálódik.
Mondhatnám azt, hogy Uglár mintha
Tatlin „bábeli” tornyát alkotná újra a szavak utópiájából, Kassák és a
klasszikus aktivista avantgárd tipográfiáját alkotva újjá sajátosan posztmodern
technokrata attitűdjével. A képek valódi titkos formulája mégis az Uglár által
képviselt festőiség. Uglár a szövegassemblage-okat visszaforgatja kalligráfiába,
így a ’60-as, ’70-es évekbeli pszichedelikus vizuális kultúra tipográfiájának
allúziója még erősebbé válik képein, és ezáltal is tagadhatatlanul dominánssá
válnak a szöveg festészeti vetületei. A betűk és a szöveg Uglár képein
visszahelyeződnek a kód státuszából valamiféle konkrét tárgyi státuszba. A
szövegformálás pedig visszanyeri önmaga számára a szenzualitás terrénumát, amit
elhagyott, amikor szimbolikus jelentéseket csatoltunk hozzá. Az absztrakt kód
absztrahálódik újra és Uglár ekkor indul el valójában a festészet felé, aminek
gesztusrendszerét egyébként is mintha csak átmenetileg függesztette volna fel
életművében. Uglár új festményei voltképpen egyeneságú folytatásai akár a Plexualitás,
vagy a Lopakodó című korábbi festészeti rendszereinek, akár a
stáblista-képeknek is, amik másfajta leágazásai a kép és a szöveg
transzfúziójának. Jelen anyag fekete papírra készült, minimalista, erősen
kalligrafikus és karcszerű gesztusfestészete pedig leginkább a csapágygolyókkal
kombinált fekete zománcfestményeiből vezethető le.
Talán a fentiekből is kitűnik,
hogy az Uglár Csaba-féle festészet kísérlet egy tulajdonképpeni rendszer
nélküli rendszer felvázolásának a lehetőségére. Megtestesült bizonyítéka a káosz-elméletnek a maga módján, mely
tipográfiai időutazásra és dadaista formalizmusra is invitál minket. Legalább
annyira költészet, mint amennyire gesztusfestészet, amit az ego közlésvágya
fűt. Automatizmus és autoterápia egyben, ami a közönség számára sokszor a
testet öltött mániát jelentheti. De kicsit jobban elrugaszkodva azt is
mondhatnánk rá, hogy a kalligrafikus festészetbe csatornázott elektrotechnikai
moduláció. Persze, némi ösztönösen posztmodern „bad paintinggel nyakon öntve”,
ami mindig is jellemző volt Uglár festészeti praxisára.
További értelmezési
kulcsfogalomnak már csak az entrópiát tudnám ajánlani, ami által ez a vizuális
univerzum magába szippant sokféle betűt, félbeharapott mondatot, verssort és
felvázolt idézetet. Uglár rendszerének sajátosan önálló élete és szívóereje
voltaképpen a legtöbb esetben a művész maga. A képeket leginkább egy nagy
szivacshoz tudnám hasonlítani, ami minden útjába kerülő szöveget, felületet,
színt felszív és a művek felületein olvashatóvá teszi a sorok között a művész
elmúlt két évének rendkívül széles skálájú emocionális palettáját, ami a
banalitástól a mély egzisztencialista jellegű, néhol metafizikában lubickoló
kitörésekig terjed.
A művész megfigyel, elsősorban
magát, másodsorban képeinek rendszerét: szinte végletekig feszíti a struktúra
által kirajzolt mintázatok modulálási lehetőségét, ami az érzékelés
határterületeire repít minket. A sorok közt bolyongó formaszellemek által az
érzékek feletti befogadására, megismerésére, megfigyelésére és rögzítésére is
törekszik Uglár, a maga kifürkészhetetlen módján. Miközben művei az
egzisztenciába vésődő karcok, és a lét által vetett redők.
