Bakó Gábor interjú 2. rész - a fotós maga

Már olvashattátok az interjú első részét, melyben szó esett a kiállításokról, illetve célokról. Az interjú hosszabbra sikerült mint azt gondoltuk volna, de mindenképpen fontosnak tartanám, hogy megosszam veletek a személyét a munkásságán kívül. Folytatódjon tehát a Bakó Gábor történet. 

Hogyan kezdődött nálad a fotózás, és hogyan lettél légifotós? Mi volt az első olyan képed, kiállításod, ami visszhangot keltett és megérezhetted, hogy számodra ez jó? Mikortól tekintetted hivatásnak a fotózást?

Az első pozitív élményre nehéz visszaemlékezni. Gyerekkoromban mindig volt kire felnéznem, és azt gondoltam, sosem fogom elérni azt a szintet nem gondoltam, hogy fotós leszek. Ma már tudom, hogy az ember a saját elképzeléseit valósítja meg, de akkoriban a sikereket nem annyira vettem észre, mint azokat a munkákat, amiket mások készítettek, és tetszettek nekem. Ezért az első ilyen élményre nem egyszerű visszaemlékezni. Ritkán voltam elégedett, maximalista voltam. A természetfotóim dicsérték, de a barátaim természetfotói sokkal jobban tetszettek nekem. Jó volt a reptéren is fotózni, de nem fogtam fel munkának a dolgot. A repülés még nagyon fiatalon megfogott és arra végképp nehéz visszaemlékezni, mikor fotózgattam először a levegőből. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy amikor a vitorlázó repülést elkezdtem (egy barátom vezetett be ebbe a műfajba, de akkor már nagyon lekötött a légifotózás) már jobban vonzott a hosszas keresgélés a levegőből, a motor zúgása sem zavart, csak vadászhassak a témáimra. Így ezzel a sportággal sajnos fel is hagytam. Már a korai repülésekkor is volt nálam fényképezőgép. Gimnazistaként suli után, ha tehettük a gépek között lógtunk, és minden alkalmat megragadtam a repülésre. Akkor közben is fényképeztem és nyílván először a helyi újságokban jelentek meg képek, és gyakran láttam viszont képeimet kiadványokban, és térkép címlapján is, ez persze jó érzés volt egy elsős gimnazistának. De számomra az ismerősök elismerése volt a fontosabb. Megjelengettek képeim, de én sosem nyújtottam be pályázatra egyet sem, ahogyan művészeti képzésre se jelentkeztem később hivatalosan, bár jó pár esztétika, stb. kurzust lehallgattam érdeklődésből, csak műszaki, fototechnikai kurzusokra iratkoztam be hivatalosan. Mindig volt elképzelésem arról mit akarok csinálni, és legjobban az foglalkoztatott, hogy, hogyan. És ha kifogytam volna az ötletekből (bár ilyen emlékeim szerint nem volt) nem kellett messzire mennem munícióért, a barátaimat egyszerűen zseninek tartottam (és tartom ma is). Azokat is, akik később más irányba mentek tovább. Nem törekedtem erre a pályára, ez így kialakult szépen lassan. Nehéz lenne ezt megfogalmazni, mert ez már magától jött egy idő után. Édesapám is sokat fotózott, minden kontinensen járt, millió diát és negatívot készített, és eleinte az ő gépet újítottam fel, és azokkal fotóztam. 12 évesen már szerelgettem őket, és nekem ez olyan természetes volt, sose törekedtem versenyre kelni másokkal. Sosem versenyeztem senkivel ilyen szempontból. A fényképezést tartottam a legtisztább önkifejezési módok egyikének, mert nehéz korlátok közé szorítani. Jellemző módon társas tevékenységnek fogtam fel, sohasem alakult ki versengés, ha mégis naivan hittem, hogy a másik nagyságrenddel jobb. A gyerekkori barátok sokat tettek hozzá a dologhoz és a csapat lassan fotós – filmes szakkörré nőtte ki magát. Félreértések ne essék, mindig a saját fejem után mentem, és a saját ötleteimen dolgoztam, az viszont régen fontosabb volt, hogy mindenkivel át lehetett beszélni egymás dolgait. Én pedig egyre gyakrabban éreztem, hogy néha jobb magányos periódusokban alkotni.

Bakó Gábor és Vincze József a Tököli Repülőtéren. „Gimnazistaként suli után, ha tehettük a gépek között lógtunk.”

Digitális, vagy még filmes gépekkel dolgozol inkább?

Most már digitálissal. Tulajdonképpen nagyon nehéz volt átállni, nagyon sokáig vártam a jó minőségű filmnek megfelelő érzékelőket. 2005 előtt nem nagyon voltak olyan jó gépek, amik visszaadták volna azt, amit az igazán jó minőségű film tudott. Nagyon sokáig filmessel dolgoztam. Aztán a Canon, majd a D3-al a Nikon tudta igazán megszerettetni velem a digitális fotózást. Rengeteg gépet kipróbáltam. Nagyon örülök, hogy ma már olcsóbban is hozzáférhetőek a jó minőségű gépek, és kétszáz ezer forintért is vehetsz olyan gépet, amivel akár dolgozhatsz is. Ez így sokkal igazságosabb szerintem. Én is nagy gépekkel dolgozom, de vannak olyan helyzetek, amik ezt meg is kívánják. Ugyanakkor most érzem először, hogy a digitális technológia elérhetővé vált az összes fotós számára. Nagyon együtt érzek azokkal, akik kivárták, megértem, mert még 2007-ben is fotóztam filmre, ha elégedetlen voltam a digitálisokkal. Akkor még nem volt saját professzionális digitális fényképezőm.

Mi az amit szívesen elmondanál magadról?

Én igazából a dolog műszaki részéről tudnék mesélni, mert ott értem el sikereket, az utóbbi években ott tudom magam biztosan. Most azonban szeretném, ha nem ez lenne előtérben, szeretném, ha újra egyensúlyba kerülne a művészi megközelítés is. Minket sokan arról ismernek a társaimmal, hogy elkészítettük a világ legnagyobb terepi felbontású mérőkameráját, ami azt jelenti, hogy a legrészletesebben tudjuk térképezni a földfelszínt repülőgépről. Ezt a rekordot már 2 éve tartjuk, persze folyamatosan fejlesztjük tovább a műszereinket, és amiről külföldön ismernek minket, az inkább ez. A cég, amit csinálunk, és a kísérleteink. Mások meg a képeimet ismerik. Pedig mindkettő ugyanolyan fontos a számomra.

Mesélnél erről a kamerafejlesztésről is kicsit?

A Vízügyi Kutatóintézetben kezdtem bele egy projektbe, amibe tulajdonképpen belecsöppentem és rájöttem arra, hogyan lehetne olyan kamerát építeni, ami jobb a hagyományos mérőkameráknál, bizonyos szempontból. Előrukkoltunk ezzel az ötlettel, de nem volt rá pénz, nem hittek a megvalósíthatóságában. A főnökeim támogattak,de az én főnökömnek volt főnöke, annak is volt főnöke, és annak is egy…, így ez valahol elakadt mindig és egy idő után már nem is érdekelt, hol rontottam el a dolog prezentálását. Ez olyan dolog volt, amiért senkit sem hibáztathatok. Inkább csináltunk egy céget és megcsináltuk magunk. Mindent nulláról kellett felépítenünk, meg kellett keresnünk a berendezések árát. Ez nem volt könnyű időszak.

Amikor elkészült, környezetvédelmi feladatokra kezdtük használni, a vörös iszap katasztrófát is felmértük. Meg egy csomó közhasznú projektben benne voltunk tulajdonképpen a Duna menti tölgyerdők rekonstrukciója az egyetlen projekt, amihez még nem használtuk fel a kamerát. Ezeket a környezetvédelmi felméréseket csináltuk itthon és külföldön is. Eleinte én terveztem a kamerákat, és ez inkább műszaki feladat, nagyon lekötött, de nem tudtam mellette alkotni. Persze ez is egyfajta alkotás. Aztán kollégámmal és barátommal, Molnár Zsolttal (még a régi audiovizuális csapatból) folytattuk, és a tervezés egy nagyobb hányadát is ő végzi, hiszen ő ért az elektronikához, én az optikához és együtt a fotogrammetriához.

A tervezés mellett én légi fényképezek, más nem is nagyon fotózik nálunk, bár a képesítése szinte mindenkinek megvan rá, de ez az én asztalom.

Említetted, hogy fel szoktatok használni korábbi felvételeket 1-1 adott helyről, mennyire figyelsz oda egy új képnél, hogy azonosabb legyen a régivel, esetleg összehasonlítás szempontjából?

Az „Akkor és Most”-okat szeretem fotózni, mi megkaptuk a lehetőséget, hogy régi felvételeket archiváljunk, és közhasznú feladatként végezzük a digitalizálásukat. Ha van rá lehetőségünk, hogy foglalkozhassunk vele, egy-egy képet azonos szögből megfotózok. Egyszer majd egy nagyobb kiállítást szervezünk köré, de ez még jó két év távlata. A kiállításon (Tripont galéria) például a Tihanyi-félszigetről volt olyan kép is, amit 1920-as évekbeli oldalra tekintő légifotónak megfelelő szögből készítettem. Rettentő nehéz ugyan azt a beállítást megcsinálni. Készült olyan kép is akkoriban, hogy belelóg a korabeli kétfedelű repülőgép szárnya, ami nagyon vicces, és kitaláltuk, hogyan lehetne ezt átmosni a jelenbeli felvételre, a korabeli táj egy részével, és hasonló megoldásokkal tesszük szemléletessé a táj változását. A legegyszerűbb módszer persze egymás mellé tenni a két fotót. Élő példa erre a Sas-hegy. Ha egy húszas évekbeli képet megnézel 1-2 ház állt rajta és a Budaörsi út felett néhány. Ha belegondolsz egy nevezetes zöld pontja Budapestnek, de ahogy a régi és a mai képeket egymás mellé teszed, azt látod, hogy most a tetején van egy kis zöld terület a régihez képest. Ez a vizuális megjelenítési mód jobban elgondolkoztatja az embereket. Például ott az új M7-es völgyhíd. A képemen igyekeztem a völgyhíd szépségét kiemelni, mert izgalmas a híd, szép a környezete. De ezt a képet már a balatoni háttérrel nem lehetett volna megcsinálni, mert egyszerűen azt érzi az ember, hogy ott egy beton kolosszus, ami kitakarja a Balatont. Mindennek annyi féle vetülete van, mert szükség is van rá, de bizonyos nézőpontból lehet az a híd szép, vagy praktikus, és bizonyosból tájképromboló is. Mindkét nézetet osztom, mert nem egyértelmű, attól függ, „honnan nézed”.

Főiskolás koromban elég sok témát fotóztam, a divattól kezdve a természetig, minden érdekelt. Az, hogy a légi fotózás lett az, ami jobban megragadott, az talán „szakmai ártalom”, amit a térképező repülések műszaki része hozott magával, de most már ez köt le igazán, mert ez a legösszetettebb műfaj.

Amit szeretnék elérni, hogy a képeimmel bármit érzékeltetni tudjak, tényleg, akármit, amit egy földön alkotó fotós, csak a levegőben megvalósítva. Nem is tudom, hogy fogalmazhatnám meg. Azt szeretném elérni, hogy úgy tudjak repülőről fotózni, hogy ne legyen semmilyen technikai nehézség, ami elvonja a figyelmem a témáról. Amikor a földön le akarsz valamit fotózni, például van egy épület, ami tetszik neked vagy bármi, megtehetsz mindent, körbejárhatod, várhatsz estig, beállíthatod a képet, mindent kipróbálhatsz. Ezt szeretném repülőről is. Ne legyen technikai korlát. Azt szeretném, hogy a nap onnan süssön, a megvilágítás olyan legyen, stb. Maximalista vagyok, én kivárom a pillanatot, úgy tervezem, akkor kell repülni, abban az évszakban, abban a napszakban, abból a szögből lesz jó, és lehet, hogy csak háromszor tudunk ott elrepülni, megyünk 300 km/h-ás sebességgel, és akkor kell megcsinálni, különben késő. Ez izgalmas, mert már teljesen át tudom venni a téma ritmusát, és szerintem minden kifejezőeszköze megvan a légifotósnak is, ha elég gyors és megfontolt.

Vannak-e nem sikerült képek? Mi a határ jó és nem elég jó kép között?

Ezen nem gondolkoztam. Minden képnek megvan a maga szépsége. Úgy válogatok, hogy hagyom pihenni, általában a fél évvel ezelőtti képeimet dolgozom fel és ezzel sose érem utol magam. De ez így jól is van, mert nincs bennem az emlék, hogy én ezt szerettem, azt ne töröld, mert nehéz volt elkészíteni. Másképp tudod nézni, mintha egyből nekiesnél. Nagyon sok fotós barátom van, akikkel segítünk a másik képét is kiválogatni. Ez nagyon fontos dolog, mert nincs rossz kép. Sokszor felteszik a kérdést még képzéseken is, ahol megnézzük a hallgatók munkáit, hogy jó-e ez és ez a kép? Ez a legrosszabb kérdés, amit fel lehet tenni, mert valahol minden kép jó. Bármilyen kép, amit tudatosan készítettek, valakinek tetszik, valakinek nem, de van egy fontos kérdés, ezt akarta-e a fotós, vagy ezt rendelték-e tőle, ez volt-e a cél. Ilyenkor kifaggatom a fotóst, mondja el, mi van ezen a képen. Akkor is, ha egyértelmű. Ért már meglepetés. A kép ettől még nagyon jó, de ha nem ezt akarta kihozni belőle, megbeszéljük, mit lehetne másként csinálni. „Lehet, ha egy picit deríthettél volna és a háttérből kevesebb látszana, jobban adná vissza, amit mondasz, de így is tök jó”, stb. – sosem mondjuk azt, hogy rossz. Ahhoz, hogy amit te szerettél volna ez és ez az út lehet, hogy jobb lett volna. Egyrészt így nem veted vissza, másrészt pedig azért fontos, mert nem mindig tudhatod, hogy mit akart mondani a képpel. És ez fontos, hogy valaki mondani akart valamit és az jön le 10 év múlva is arról a munkáról. Ezt ne úgy értsd, hogy az érzést 100 %-osan adja-e át, mert egy másik indivídum fogadja be, teljesen máshogy fogja majd föl ezt a képet és mást lát bele. De azon a gondolatmeneten keresztül. Különben nem jó a fotós. Bárki készíthet véletlenül is mutatós képet, előfordult, hogy valakinek egyetlen ilyen képe volt, és nyert vele, de aztán nem tudta szépen kivitelezni a munkáit. Ez teljesen rendben van. De ha valaki fotóművésznek, fotósnak tekinti magát, akkor a kifejezőerő nagyon lényeges. Ne csak a kivágás legyen jó, ne csak műszakilag legyen jól felépítve. Tudom, hogy ez egyfajta túlzó eszmém, de én azt tartom jó fotósnak, akinek a műszaki rész már nem vonja el a figyelmét a témáról, és az ötlet megvalósítása köti le. Ne legyen a technika rabja, és ne csak lencsén keresztül lássa a világot. Azt tartom nagyon jónak, azokra nézek fel leginkább, akik azt tudják visszaadni a képen, ahogy ők látták, most hogyha ez teljesen máshogy néz ki, mint a valóságban az se baj. Ellenben, ha valaki objektíven kell, hogy fotózzon, akkor ahhoz is nagy felkészültség szükséges. Spontán vagy gyorsan fotózni meg csak úgy tudsz, ha nagyon gyors és jó vagy, ura vagy a technikának. Ez a kettő nagyon fontos, a kreativitás és a technika elválaszthatatlanul szükségesek. A hallgatóknak elmondják, azért kell korán legyűrni a technikát és megtanulni mindig készen állni, hogy ne kelljen vele foglalkozni. Mint a biciklizésnél. Annyit tennék hozzá, hogy „legyűrni”, túlenni nem lehet rajta, mert az egész élet gyakorlás. A képek minőségéről pedig az a véleményem, hogy minden ütős kép egy kiragadott dolog, és mindig vannak jobb, és kevésbé sikerült képek. Van, hogy mást emelünk ki, mert akkor már az lesz izgalmas, szóval ez is relatív.

Milyen érzés a levegőből fotózni?

Engem rettentően felpörget. Nem véletlenül ebben élek, hiszen sose tudnám megunni. Viszont sokan nem is gondolnák, hogy ez is a megerőltetőbb munkák közé tartozik. Gyakran előfordul, amikor munka végett 6 órát kellett repülni. Volt olyan, hogy leszálltunk és majdnem összeesetem, de fent a levegőben egyszerűen, élénken figyeltem és jó volt, nem éreztem, hogy fáradok. Minden percét feszült összpontosítással töltöm, de nagyon szeretem csinálni. Hazafelé már kollégám vezette az autót és aludtam, nem bírtam ébren maradni, fent ez sosem fordulna elő. Ez nem arról szól, hogy felszállunk, gyorsan repülünk, és fényképezek. Minden fotós megtervezi a képeit, itt sincs ez másképpen. Ébernek kell lenni, hogy amit elterveztünk, akkor és ott teljesíthessük, mert csak addig a pillanatig vagyunk azon a ponton a géppel. Egy- egy felszállás pedig sok tucat feladatot jelent. Izgalmas és nagyon élvezem, de ez is munka, és természetesen, ha jól akarod csinálni, akkor ugyan úgy kifáraszt, mint a sport, vagy egy másik foglalkozás.

Hogy éled meg te a repülést ma már, és mivel másabb, mint ahogy régebben élted?

Nem volt sosem gondom a repüléssel, a kis és közepes méretű gépeket különösen szeretem. A nagy gépekkel repülni, az nekem nem ad ekkora élvezetet. Az egy nyomáskiegyenlített tér, ahol nem igazán érzed a repülést, nem tudod, mi történik veled másodpercről másodpercre. Az utasszállítókon való jelenlét például nem okozott különösebb örömet. A vitorlázó repülő egy nagyon higgadt műfaj, ez olyan dolog, ahol nem lehet hibázni, de ha hibázol, nagyon sok időd van szentségelni, de valószínűleg már hiába. A motoros repülés, ami engem jobban vonz. A közepes-, és kisméretű repülőgépek kategóriája, ahol egy mérhetetlen szabadságérzés mellett kell tisztában lenni a felelősséggel és átlátni a helyzeteket. A benzinszag és a zaj se tudja csökkenteni a motoros repülések élményét. Ez más hangulatot ad. Bár nagyon tetszik a vitorlázók és a paplanernyősök világa elmondhatom, hogy egyébként is motoros sportok vonzanak inkább. Azon belül is a rotoros gépek (persze a vadászgépek is, de az nem olyan kézzel fogható a számomra) Vezettem például An 2-est, ami egy kétfedeles gép, és az az érzés leírhatatlan. Nem fogható semmi máshoz. De a Cessnák és egyéb típusok fedélzetén pusztán fotózni is élvezet. Bár sokan azt gondolják, hogy a légi fotózás egy nagy buli, és milyen jó dolog lehet, és sokan álmodtak róla olyanok is, akik nem próbáltak megélni ebből. Azonban a repülés egy megterhelő dolog. Közvetlenül nem érzem, de utólag , a nap végére azért meglátszik rajtunk, hogy mik történtek fenn. Voltam már rosszul repülőn. Belekerültünk egy előre be nem jelentett gyakorlat légterébe Kecskemét felett, és 10 percünk volt befejezni a munkát. Kész anyagi csőd ha a repülést kétszer kell megcsinálni, ezért belehúztunk, és műrepülő mutatványokkal fordultunk a sorok végén. De megcsináltuk, és az eredmény kifogástalan volt, és a Grippeneket sem tartottuk fel. Nem szégyen, ott rosszul voltam, az egy kellemetlen dolog. Ha te fogod a botot, tudod, hogy merre mész, merre fordulsz és mindent, akkor ez kevésbé fordul elő. De fotósként, amikor lefele nézel a gép alján vagy oldalán, egy lyukon, és a fordulót félig fejjel lefelé hajtjuk végre, időnkét csak abból tudod merre van a lefelé, hogy a kollégát a plexire nyomja a papírt amire ír, és nem az őlébe…. És a földön mégtöbb munka van a képekkel, egy repüléshez több hét képfeldolgozás is tartozhat. A légi fotózás mégiscsak a feladatról szól, nem repkedésről. Amire te gondoltál az inkább, talán amikor ott ülök az oktató mellett, és vezethetem a gépet. A hobbimmá válna, ha az embernek több ideje lenne vezetni gépeket. Sajnos a „géprepülésre” ritkán jut időm. Ettől függetlenül nagyon szeretem a munkám.

Téged hívtak már külföldre dolgozni hosszabb időre?

Igen, de nem akartam kimenni. Sokat utazok, de szeretek itt élni és nekem ez elég. Rossz látni, hogy mennyire romlik minden, a hangulat, a közlekedés, az épületek állaga, de azért... Ez nem csupán nevelés kérdése. Mi vállaltuk azt, hogy nehezebben éljünk, de mi itt szeretünk dolgozni. Kicsit nyomasztó, hogy a korosztályunkban mindenki elgondolkozik a külföldi életen. Ez sajnos olyan probléma, amivel nem tudunk mit kezdeni. Én is imádok utazni, de egy - egy külföldi megrendelés, vagy szabadság végén jó mindig hazajönni.